[Ewig Dein, Wien 2012] ford. Szitás Erzsébet
Park, 2013
osztrák / kortárs / regény
[Nincs egy épkézláb mondata, amit jó szívvel
idézhetnék, bocs. Amit pedig mégis... lásd lejjebb]
Hősnőnknek a boltban sarkára hág egy férfiú, egy hatalmas plüssmackó, kenetteljesen és hosszan bocsánatozik, majd szorgos unszolására randiznak, és onnantól menthetetlen az ügy, szorul a hurok, a nő eleinte élvezi, hiszen fél éve egyedül, de máris vergődik, a pasi befonja, tapad, cuppan, gabalyít. A nő megelégel, a pasi csak látszólag enged, kiderül, csak a fogóreflexe jó, az elengedés még nem megy neki, vagy csak kimaradt az iskolában, amikor a beszédaktust tanították, nála nincs olyan hogy vége van valaminek, max. a szünetjelet ismeri, legalább muzikális vérmedve.
Nő iszonyodik, iszkolna, de a háló már a családjára és ismerősök világára is kivetve, ügyes, -Miért bántod ezt a kedves férfit, hát mi bajod vele, és miért cirkuszolsz, látod, most is te kezded, örülj inkább, hogy legalább még ő….!, ez megy kórusban, nő már az idegklinikára járogat.
A regény témája nem rossz, de a miként elég gyermeteg, már a legelején feltűnnek fogyatékosságai, úgy ír, jellemez mint egy tollbamondás szövege: nem úgy ábrázol valamit, hogy rájöjj, ilyen vagy olyan a karakter, hanem megírja, hogy ilyen vagy olyan… (A legegyszerűbb módja annak, jó íróval állsz-e szemben, hogy ezt gyorsan bevizsgálod.)
Ím egy remek példa, hogyan is birkózik a szöveggel szegény írónk: „Az első ráébredés a valóság habszivaccsal borított talajára annyira elkeserítette Judithoz, hogy úgy döntött, rögtön visszaalszik, teljes egyetértésben infúziója hatóanyagaival.” (p169.) Ritka szerencsétlen küzdelem ez. Akárcsak olvasni.
A vége egy egyszerű pszichothrillerbe kanyarodik, méltó forgatókönyve lehet bármely másodvonalbeli rendezőnek.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)